01. fejezet- London Eye, with Louis Tomlinson

Hello Mindenki! ^^ Meghoztuk *Cloe* szemszögéből a részt. Remélem senkit sem várattunk meg. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész és számíthatunk pár kommentre. Ha van valami tanácsod oszd meg velünk, kommentben. Iratkozzatok fel, ha kíváncsiak vagytok a folytatásra! Köszönöm. Puszi BarbixX Jó olvasást! :)

-Szia!-...
-Szia!- köszöntem vissza, a felettébb meglepődött fiúra. -Bocsi, hogy ilyenkor zavarlak, csak segítség kellene.-
-Dehogy zavarsz, gyere be!-
-Nem akarlak zavarni, csak, nem tudnál egy kicsit körbevezetni, mert új vagyok itt!-
-Öhhm persze, csak had öltözzek fel!-
-De nem muszáj ma, csak jó lenne.-
-Dehogy is nem, ma fogunk elmenni, ilyenkor szép igazán a város!- jelentette ki és felment a szobájába. Én kint maradtam nem akartam zavarni az öltözködésben, mert látszott rajta, hogy egy kicsit zavarban van.
-Mindjárt jövök.- szólt vissza az ajtó mögül.
-Rendben.- kiáltottam vissza.
Míg az ajtó előtt voltam, elkezdtem gondolkodni. Mi lett volna, ha egy idegbeteg emberhez csengetek be? És ez a srác, nem is olyan csúnya, egész helyes. És tök aranyos, hogy ilyen szégyenlős. Mikor kijött, én a nyakláncomat birizgáltam és rámosolyogtam.
-Amúgy Louis vagyok.- vigyorgott már nem olyan szégyenlősen.
-Cloe.- mosolyogtam vissza, és kezet fogtunk.
Egymáshoz meglepően közel sétáltunk el az utcán. Miközben beszélgettünk, nem tudtam letörölni, az arcomról a vigyort.
-Hello Louis.- köszönt valaki a távolból.
-Óh, ne.- mondta halkan Louis.
-Mi az?- kérdeztem vissza halkan.
-Az egyik haverom, és nem lenne jó vele találkozni.-
-Miért szégyellsz?- kérdeztem kissé csalódott hangon.
-Dehogyis, csak egyszerűen nem akarom, hogy kérdezgessen, meg minden mert ő ilyen.-
-Áh értem.- vágtam meglepődött arcot.
Ami az arcomon játszódott le, az nem a belső érzéseim voltak. Éreztem, hogy Louis nyugtalankodik, a srác jelenlétében. Pedig nem tudom, hogy miért? Én csak egy "túrista" vagyok aki kérte, hogy vezessék körbe.
-Szia Harry!- köszönt rá Louis az eddig számomra ismeretlen személyre
-Sziasztok!- köszönt egy nagy vigyorral az arcán.
-Hello.- köszöntem szégyenlősen.
-Hova indultál?- kérdezte Louis, a Harry nevezetű fiútól.
-Hozzád, de látom dolgod van, így akkor visszafordulok.-
-Csak várost nézünk.- szóltam bele én is a beszélgetésbe.
-Akkor jó szórakozást, nektek!- emelte ki a "nektek" szót.
Én csak halványan rámosolyodtam és ő el is ment. Lassan már bent is voltunk a főváros belső területén. 

Valami elképesztő látvány volt London, még sosem láttam ilyen sötétben. Legtöbbször csak feljövök egy-egy fotózásra és ennyi. Időm nem is volt még megnézni. Először a LondonEye-t néztük meg. Louis fel akart ülni, de mondtam neki, hogy nincs nálam most pénz. Ő kifizeti nekem. Nem értem. Csak egy idegen vagyok, nem is ismer engem igazán és akkor ilyen gesztusokkal halmoz le? Lehetnék akár egy szélhámos is. Nehezen, de beleegyeztem, hogy kifizesse nekem. Volt pár fotós, aki ott kattingatott a vakujával. De vajon miért, és minek. Tuti, hogy nem miattam. Nem vagyok még olyan híres..
-Öhm, Louis, ezek itt miért fotóznak?-
-Hát, hogy is mondjam? Én.. egy fiúbanda tagja vagyok..-
-Jajj tudom már..- szakítottam félbe. -Ismerlek, most, hogy így megnéztelek jobban.-
-huhh.- fújt nagyot.
-Ugye nem hoztalak kellemetlen helyzetbe?- kérdeztem aggódóan.
-Engem, dehogy. Holnap már úgy is fent leszünk a neten, hogy új csajom van, de engem nem érdekel már megszoktam, de remélem téged nem zavar.- mesélte kicsit unottan. -Csak azt nem akarom, hogy megbántsanak az interneten.-
-Figyelj, nem sok az esély rá, hogy többször is találkozunk.- magyaráztam.
-Tényleg?- csodálkozott el.
-Én csak fotózásokra szoktam idejönni, csak most egy kicsit hosszabb időre kellett jönnöm.-
-Megvan az alkatod hozzá.- mért végig.
-Jajj, hagyjuk már.- legyintettem a kezemmel. -Köszönöm.-
-Akkor felülünk?- terelte a témát.
-Hát induljunk.- szóltam.
Felöltünk az óriás kerékre. Olvastunk egy táblát, amire az volt kiírva, hogy egy fél óra alatt ér körbe az egész. Beültünk egymás mellé és egymásra néztünk. El kell ismerni, Louis-nak nagyon szép tengerkék szemei vannak. Csodaszép.
-És van barátod?- tért ki a témára.
-Igen!- hazudtam.
-Oh, értem.- sóhajtott csalódottan.
Nem akartam, hogy megtudja, hogy nincs barátom. Ha lehetne is köztünk valami, mindegy is korai még ezen gondolkodni. Pont ez velem a baj. Túlságosan beleélem magam ebbe az egészbe. Nem akarok előre gondolkodni, éljünk a pillanatnak.
-És neked van barátnőd?- kérdeztem vissza.
-Hát jelenleg nincs.- szomorodott el.
-Neked, egy ilyen híres embernek?-
-Hát látod.- nevette el magát aranyosan-
Magamban elgondolkodtam. Uhh, nincs barátnője, szabad a pálya. De, ha mélyen bele gondolunk ebbe az egészbe, nem lenne jó. Hisz, nekem nem állna jól egy híres énekessel pózolni. De már megint előre gondolkodom. Nem kellene.
-Téliszonyod van?-
-Hát egy kicsit!-
-Idebújhatsz!- mondta kissé szégyenlős mosollyal.
-Louis!- szóltam rá.
Igazából, elhallgathatnék, mert kifizetett nekem egy ilyet, esti "városnézést" ami tényleg nagyon gyönyörű, de mégsem akarok hozzábújni.
-Sajnálom.- szólt szégyenlősen. -Neked barátod van.-
Mikor ezt mondta, kissé elpirosodtam, nem voltam rá felkészülve. Eléggé rosszul hangzik, ez más szájából hallani az én saját hazugságomat. Nem vagyok rá büszke, de ki tudja milyenek a híresek, lehet rám mászna és az senkinek sem lenne jó. Ott vagyunk együtt összezárva, még én sem ismerem őt nagyon. Nem lenne jó, vele olyan "komolyabb" kapcsolatba kerülni.
Elkezdtem bámulni a tájat, hogy hova kerültem a kis városkából. Ahol megszülettem egy kis cseppnyi falu, egész Angliában és most itt vagyok a LondonEye tetején Louis Tomlinsonnal. Hova eljuthat az ember ha megdolgozik érte. Tényleg van értelme annak a sok munkának. Van eredménye annak a sok átalvatlan éjszakának, ami az idegesség miatt volt. Érdemes volt, anyummal olyan sokat veszekednem, érdemes volt minden reggel korán kelnem és gyakorolnom. Meghozta a gyümölcsét a sok fogyókúrám, hogy tényleg modell alkatom legyen. Rengeteget kellett harcolnom a kilókkal, rengeteget mozogtam és nem ettem. És még volt mikor az sem használ. Rengeteg sírás.. Hihetetlen, hogy mire voltam képes. Nem magamat akarom ezzel isteníteni, csak gondolkoztam, hogy mennyire szerencsés is vagyok, mert nem mindenki jut el idáig. Még én sem vagyok sehol, a nagy modellekhez, de hiszek benne, hogy egyszer majd én is végig sétálhatok a vörös szőnyegen, egy fekete ruhában, vakuk fénye villan majd a ruhám csillogó részein.
Gondolatmeneteimből Louis rázott ki.
-Meddig maradsz Londonban?-
-Olyan fél évre, de közben megyek majd haza. Szeretném végre beteljesíteni az álmaimat.-
-Londonban van rá esélyed!-
-Ebben én is reménykedem!-
Az óriáskerék már a végét járta, mikor hirtelen megállt.
-Úristen Louis! Mi van most?-
-Valószínűleg leállt a kerék.-
-És te ezt ilyen nyugodtan mondod?- néztem rá idegesen, mikor a bemondó megszólalt.
"Kedves utasaink. Jelenleg egy kisebb probléma merült fel, de megoldjuk. Aggodalomra semmi ok, körülbelül egy fél óra, és újra elindul a kerék.
-Egy fél óra?- idegeskedtem.
-Nyugi, nem lesz gond.- húzott magához